Ma már barátokra, ajánlkozó amatőrökre bízzuk a családi események rögzítését

Agónia - ezzel a szóval lehet a legplasztikusabban leírni a durván 150 éves magyar műtermi fényképészet helyzetét. A családi eseményeket ma többnyire amatőrök örökítik meg, és már a portréfotózást is igen ritkán bízzák profikra az országlakók. Meg is látszik.

A kilencvenes évek elején Budapesten több száz fényképész-műterem működött és élt meg tisztesen, ma jó, ha ötvenig el lehet számolni, a tisztes megélhetésből pedig lassú, de biztos tartalékfelélés lett. Egy másfél évszázados szakma agóniájának lehetünk tanúi.

A honi műtermek az 1850-es évek végén kezdték az ipart, és eleinte főleg híres emberekről készítettek fotókat. A kicsit művészeknek, kicsit varázslóknak tekintett magyar ősfényképészek a 60-as évek elejétől kezdték el sorra nyitni fényirdáknak is nevezett műhelyeiket Pest-Budán és a nagyobb vidéki városokban.

A korszak legmenőbb és legdrágább műtermében - amelyet két, festőből lett fényíró, Borsos József és Doctor Albert alapított a mai Múzeum körúton, az ELTE bölcsészkarának helyén 1861-ben - a főspecialitás a lovas kép
volt: az 1867-es koronázás idején a magyaros díszruhába öltözött notabilitások szívesen pózoltak paripán. De az olcsóbb vizitkártyafényképek ez idő tájt a polgárság alsóbb rétegei számára is megfizethetők lettek.

Háttérbe szorult a régi idő esztétikuma
A korabeli fotókról kiderül, hogy a műtermek berendezése, a festett hátterek, az alakok beállítása a kor portréfestményeit utánozta. Az omló drapériák görög oszlopok, urnák, balusztrádok és cifra bútorok között, magyaros viseletben leképzett figurák tartása merev, arckifejezése komoly. Ez a komolyság csak részben adódott a korabeli technikákból (fej- és testtámaszokat használtak), sokkal inkább abból, hogy a fényképezkedést ünnepélyes és ritka aktusnak tekintették. A modellek az örökkévalóságnak szánt arcukat és alakjukat akarták viszontlátni a felvételeken, az elegánsnak tűnő műtermi miliő személyük fontosságát hangsúlyozta. Mosolygó arccal a korai fényképeken nemigen találkozni - derül ki Stemlerné Balog Ilona Történelem és fotográfia című, idén megjelent kötetéből.

.

A Mai Manó és Kozmata Ferenc nevével fémjelzett múltszázad-fordulón léptek előtérbe a nagyon előkelő műtermek, ahol mindenekelőtt az elegáns polgári közönség fotóztatta magát, viszont ugyanekkor kezdett teret hódítani az alkalmi műterem is, amely olcsó gyorsfényképeket kínált, már cselédlányoknak és bakáknak is. A húszas években egyre lazább viseletben, de még mindig leginkább valamely családi esemény apropóján mentek műtermekbe az emberek, egyre többen. Ekkor a fényképezkedés már nem feltétlenül sátuszszimbólum. Az 1930-as években, noha rohamosan terjedt az amatőrfényképezés, a műtermekben azért az ünnepélyesség és a művészi igény maradt az úr.

1947-től államosították a magánműtermek nagy részét. Sok igazolványképre volt szükség, a korszak másik legtipikusabb fotója a hadifogságból hazajött katonát ábrázolta a családjával. Az ötvenes években az alapanyaghiány miatt szövetkezetbe tömörültek a fotósok, ezek közül a híres Mosoly albuma, a vidám gyermekek birodalma máig működik - összegezte érdeklődésünkre Kiscsatári Marianna fotótörténész.

A mesterség és a művészet határán ténykedő fényképészeknek a 90-es években először a gyorskidolgozó laborok tettek be. Itt képesítés nélkül, gyengébb minőségben, de olcsóbban tudtak dolgozni, mint a fényképészek - naná, hogy ezeket kezdte keresni a nép.

A második csapás 2003-ban érte a szakmát, amikor a Belügyminisztérium elvette a polgároktól a lehetőséget, hogy hivatalos irataikhoz maguk vigyék a képet - az okmányirodákban kell fotózkodniuk. A legnagyobb döfés azonban a megfizethető digitális kamerák elterjedése volt.

A családi események rögzítését a család barátjára vagy más, olcsón ajánlkozó amatőrre bízták - az esztétikum, a művészi igény háttérbe szorult.

Mint a Fényképészek és Videofelvétel-készítők Országos Ipartestületének ügyvezetőjétől, Hámori Pétertől megtudtuk, a szervezetnek 1990 táján nagyjából 260 tagja volt, ma kevesebb, mint tízen (!) fizetik a tagdíjat. A rohamos hanyatlás a képzésben is megmutatkozik, a Práter utcai iskolában 3 éve még 120-130 oklevelet adtak ki, 2008-ban már hetvenet se. És zömmel e végzősök is csak ugródeszkának használják a jó öreg alma matert - a többség fotóriporternek készül.

Hámori - aki maga is műtermet visz - az idén két portrét készített. Esküvői megrendelésekben sem tobzódott, amit az is magyaráz, hogy a párok a boldogító igen elrebegése után manapság kimennek a szabadba, és ott fényképezőednek - főleg persze nyáron. A természetbe vágyás, ami egyébként teljesen normális kortünet, a műtermekben is látszik: a kevés kuncsaft, amelyik beesik, legtöbbször valami szép erdőrészletet, virágzó fát, romtemplomot kér a háta mögé - az áhított kulisszát persze számítógéppel csinálják meg a fényképészek, meglévő fotókból.